Nagybakónak Község Nagybakónak Község Nagybakónak Község Nagybakónak Község Nagybakónak Község Nagybakónak Község Nagybakónak Község Nagybakónak Község

NAGYBAKÓNAK ÉS KÖRNYÉKE AZ ÚJKŐKORTÓL A NÉPVÁNDORLÁS KORÁIG.

Az 1980-as évek elején történt terepbejárások számos tárgyi bizonyítékkal igazolták, hogy Nagybakónak és közvetlen környezete már az őskor idején is kedvező feltételeket biztosított az emberek letelepedésére. A helytörténeti múzeumban kiállított cseréptöredékek között az alább felsorolt korok legtöbbjéről találunk leletanyagot.

Újkőkor (i.e. 5000 - 2500.)

Európában forradalmi változás következett be az újkőkor elején. Az ember a korábbi „passzív” életmódról (gyűjtögetés, halászat, vadászat) áttért a termelő gazdálkodásra. Ezen gazdálkodás bölcsője a Közel-keleten lehetett, s a népmozgások révén jutott el Kisázsiából a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe.

Leletanyag:

  • Nagybakónak – Szálkai dűlő. Nagyobb telep, terepbejárás 1982.

Rézkor (i.e. 2500 - 1900.)

A rézkor elején alig lakott a környékünk, a korszak középső szakaszában azonban benépesült. A Dunántúl többi részén is hasonló a helyzet, de vidékünkön ez különösen szembetűnő. A nagyon nagy régészeti lelőhelysűrűség feltételezi, hogy Nagykanizsa környéke talán ekkor volt legsűrűbben lakott az őskor idején. A város környékén eddig több mint 30 középső rézkori lelőhelyről tudunk, amelyek kivétel nélkül terepbejáráskor váltak ismertté. A lelőhelyek lankás dombok vízhez közeli részén helyezkednek el, de Nagybakónak – Antal-hegyen fellehető magas dombtetőn lévő is, mely csaknem 400 m hosszú.

Leletanyag:

  • Nagybakónak – Antal-hegy. Nagy kiterjedésű telep, terepbejárás 1983.
  • Nagybakónak – temető. Szórványos edénytöredék, 1978.

Bronzkor (i.e. 1900 - 800.)

A késői rézkorban jóval kevesebb a települések száma és a bronzkor elején további csökkenés tapasztalható.
A középső bronzkor időszakából egyetlen egy leletet sem ismerünk. Ennek magyarázata az lehetne, hogy a klimatikus viszonyok változása miatt nem telepedtek le az erdősültségre hajlamos vidékünkön.
Nagybakónak környékéről is csak a késői bronzkori időszakból találtak tárgyakat. Ebben a periódusban Nagykanizsa térsége is sűrűbben lakott volt, de törzsi-kereskedelmi központ nem ismeretes. Az Inkey-kápolna mellet feltárt csaknem 30 késő bronzkori objektum - melynek legnagyobb része földbe vájt gabonatároló verem - bizonyítja, hogy a korai bronzkor népeinek zömmel pásztorkodó életmódja a késői bronzkorban inkább a földművelés irányába tolódott el.

Leletanyag:

  • Nagybakónak – Antal-hegy. Telep, terepbejárás 1983.
  • Nagybakónak – Dávori alj. Telep, terepbejárás 1982.
  • Nagybakónak – Puszta dűlő. Telep, terepbejárás 1983.
  • Nagybakónak – Ugora dűlő. Telep, terepbejárás 1983.

Vaskor (i.e. 800 - 85.)

Az i.e. IV. század elején, a Dunántúlon jelentős történelmi események zajlottak le. Antik források szerint a kelták (az Alpoktól északra eső területen élő nép) túlnépesedés miatt új területek meghódítására indultak el, ami Itália és a Kárpát-medence felé egy időben zajlott. A IV.-III. század fordulóján újabb kelta invázió kezdődött, s a Kárpát-medence teljesen keltizálódott. Nagykanizsa és környéke kelta leleteinek jó része is ebből az időszakból származik.
Zalában nem találtak erődített kelta település nyomaira, kizárólag néhány házból álló majorságok, kisebb falvak ismeretesek, ahol elsősorban földműveléssel, állattenyésztéssel, háziiparral (szövés-fonás), vas és bronz megmunkálásával foglalkoztak. A fazekas korong használatát szintén a kelták terjesztették el, s előszeretettel díszítették pecsételéssel edényeiket.

Leletanyag:

  • Nagybakónak – Dávori alj. Szórványos edénytöredék, terepbejárás.
  • Nagybakónak – Ugora-dűlő. Edénytöredék, szórvány, terepbejárás.

Római kor (i.e. 85 - i.sz. 476.)

A Dunántúl teljes meghódítása Tiberius császár uralkodása alatt az i.sz. I. század közepén történt meg. A Dunántúl elfoglalásával kapcsolatosan nincsen adat a bennszülöttek komoly ellenállásáról. Valószínűleg a kelta arisztokrácia törekedett a hódítókkal való kiegyezésre és a békés beilleszkedés útját választotta. A gazdag lelőhelyek alapján a római korban a környék egyik virágkora az I. század eleje, a II. század első fele volt (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Magyarszerdahely, Nagykanizsa-Katonatemető, Nagyrécse). Annak ellenére, hogy városias jellegű, vagy egyéb fontos település Nagykanizsa környékén nem volt, a vidékünket átszelő diagonális útnak (Borostyán út) köszönhetően területünk hamar bekerült a birodalom vérkeringésébe. A vidék római kori képét az erdők szélén, dombhátak lejtőjén megművelt területek között elhelyezkedő néhány villagazdaság és az azt kiszolgáló falusias jellegű települések hálózata határozta meg.

Római kori lelőhely Nagybakónakon:

  • Temető alja. Telep, terepbejárás, 1982. 1983.

Népvándorlás kora (IV. – IX. század.)

A népvándorlás korában Nagykanizsa és közvetlen környéke még nem játszott kiemelkedő szerepet a Kárpát-medence történelmében. Annál inkább maga a tájegység, a Dél-zalai kistérség, ahol ekkortájt szűnt meg az őskortól a római kor végéig oly jelentős Borostyán út. Kultúraközvetítő, kapcsolattartó szerepét a keletebbre haladó Adria – Kijev útvonal vette át s fontos pontja volt több más, kisebb jelentőségű út találkozóhelyével együtt a Balaton nyugati oldalán lévő zalai átkelőhely. Nem véletlen, hogy ennek környékén alakultak ki a kornak központjai Keszthely-Fenékpuszta majd Mosaburg/Zalavár, amelynek vonzás és ellátási körzetébe tartoztak a jövendő Nagykanizsa és vidéke települései is.
Vidékünk a népvándorlás korának kezdetén eléggé elnéptelenedett, a romanizált (római korban letelepült) lakosság elvándorolt. Rövid, néhány évtizedre hunok, gótok, longobárdok települtek le a hajdani római központok környékén. Megváltozott a helyzet a VII. századtól kezdődően, mikor avar és szláv népek költöztek ide. Ez az a népesség, amely a honfoglalást követően továbbra is helyben maradt és a környék őslakosaiként az ide települt magyarokkal, besenyőkkel és egyéb szláv népcsoportokkal együtt alakította ki a tájegység népi, etnikai arculatát.
A szlávok jelenléte írásos adatokon túl, a mai napig is bizonyítható élő helynevek segítségével. Példaként Letenye (- jelentése nyár-), Eszteregnye (vízfolyás, patak), Komár (szúnyog), Récse (olyan hely, ahol árok van), s lásd Bakónak (bükkfával benőtt hely).
A korszak falvainak életét az ásatásokból lehet megismerni. Négyszögletes, félig földbe mélyített, egyhelyiséges házakban éltek, melyeket a ház középvonalában leállított ágas fákra támaszkodó sátortető védett. A bejárattal szembeni oldalon valamelyik sarokban volt a kövekből, kötőanyag nélkül épített tűzhely. A házak között különálló kenyérsütő kemencéket találunk és földbe mélyített hombárgödröket a gabona tárolására. A telepeken előkerült állatcsontok háziállatokról, elsősorban disznótartásról vallanak. Néhány tűzhely nélküli ház leletanyaga kézműipari műhelyek létét valószínűsíti.
A népvándorlás korából egy lelőhelyet ismerünk Nagybakónakon, az Ugora-dűlőben. Ez a lelet az avar kor végére és a Karoling időszak kezdetére (IX. század) tehető.

A honfoglalás kora (IX. – X. század)

A honfoglaló magyarság 900 után vette véglegesen birtokába a Dunántúlt. A Zalavár környéki ásatások bizonyossága szerint az itt talált lakosságot nem űzték el a hódítók. Nem volt érdekük bántani a helyben talált adófizetőket, akiknek mezőgazdasági termékeikre, szolgáltatásaikra nagy szükség volt. A kutatás jelenlegi állása a szerint a későbbi Zala megye térségét Kál horkának (a harmadik legmagasabb törzsi személyiség), Bulcsu apjának a törzse birtokolta.
A magyarok a nomád népekhez hasonlóan szállásterületük peremén a külső támadók ellen határőrtelepeket – gyepűvonalat – hoztak létre. A korai gyepűvonal (mely később nyugatabbra tolódott) területére esett Nagykanizsa és térsége. A Kanizsa patak (ma Principális csatorna) széles, mocsaras völgye természetes gyepűvonal volt, s a későbbi vár helyén létezett átkelőhely védelmét láthatták el a Bakónaki patak partján hajdan létezett Besenyő (középkori, kihalt település, melynek emlékét ma már csak a Csónakázó-tó környékének egyik dűlőneve őrzi) nevű falu lakói.
A X. század vége felé Árpád utódjainak megerősödése és hatalmuk kiterjedése révén olyan államszervező munka indult el, melynek következtében a törzsfőnökök hatalmi bázisait felszámolták, és a törzseket széttelepítették. A század végén Zalaváron már nem a horkák utódai, hanem Bátor Boleszló fia, Veszprém herceg volt az úr, akinek anyja az Árpád-házból származott. Az új birtokos is jelzi, hogy Istvánnak korlátlan hatalma lett ezen a tájon.

Árpád kori leletanyag Nagybakónakon:

  • Antal-hegy, D-i rét. Terepbejárás 1982.
  • Temető alja. Terepbejárás 1983.