Nagybakónak 1945-ig

A Bakónak név szláv eredetű, értelme bükkfával benőtt hely. Nagybakónak mai helyétől kissé távolabb, a középkorban két falu is feküdt.

A település emlékét számos földrajzi név és régészeti lelet őrzi. Kerültek elő cserépdarabok a mai falutól keletre, a Bókamona fennsíkon és az Úr-kutai kút közelében, valamint a helységtől délre, a patak két oldalán a Barátca nevű erdőrész környékén is, ahol a pálosok temploma állt.

Az első írásos adat IV. Béla idejéből, 1256-ból származik. Eszerint 1256-ban az akkori falu egy részét a zalai vár jobbágyai lakták, másik része viszont nemesi birtok lehetett, mert 1259-ben Baczonaki Pál egy háromholdas szőlőt adott el innen. Úgy tűnik a XIII. században már kiterjedt szőlőművelés folyt a környező dombokon, mely a későbbi századokban sem veszített jelentőségéből.

1360-ban BAKONUK egy részét Nagy Lajos király Kanizsai István zágrábi püspöknek és testvéreinek adományozta, a beiktatásnak azonban a vármegye ellentmondott, mivel a szóban forgó területet Pető nemes ősi földjének tudta.

A XVI. század első felében már népes falu volt, számos nemesi birtokossal. Közülük tekintélyesebbek a KALMÁR, LUKÁCSA, a KANTHA, KÜRTÖSI és a ZALAY család.

Bakónak sokat szenvedett a török támadásaitól. A két falucskát a Kanizsa ellen 1600-ban felvonuló török sereg teljesen elpusztította. Felégette a virágzó nemesi gazdaságokat, kis kúriákat. Az elmenekült lakosok azonban hamar visszaértek, mert 1629-ben már ismét 60 család lakta, kik főleg állattartásból és szőlőművelésből éltek, sarc fejében 60, adóként 9 forintot fizettek török földesuraknak, ezen kívül minden házból egy-egy köböl gesztenyét.

1664-ben megint felégették a települést, de újraépült. A török hódoltság utáni első összeírás 1690-ben ismét pusztának találta a néhai falut, azaz a két falucskát. Elmenekült lakói ekkortájt kezdték a két középkori falutól 2-3 km-re, a völgyben újjáépíteni házaikat. (Tehát a mostani falu az 1600-as évek végén, azaz kb. 300 éve települt a jelenlegi helyére.) Az összeírásokban Nemes – Bakónak és Alsó -Bakónak is szerepel. A földrajzi nevekből következtetni lehet a társadalmi tagozódásra, hiszen míg a Nemes – Bakónakon nyilván nemesek, Alsó – Bakónakon jobbágyok laktak. A Rákóczi – féle szabadságharcot követő nyomorúság és járványok következtében a helység eleinte lassan fejlődött. (1711-ben 20 gazdából 13 meghalt pestisben.)

A falu csak az 1700-as évek közepétől indult virágzásnak. A hatalmas erdők egy részét hamuzsírfőzők és szénégetők termelték ki, de utóbb a parasztok is. Az irtásokban őszi gabonát termeltek és újabb szőlőket telepítettek. 1770-ben már 55 nemes, 105 jobbágy élt a faluban, valamint 1 plébános. Határozott időre szegődő, nem helyben lakó 6 fő: 1 zsidó, 1 molnár, 1 csordás, 1 árendás juhász 46 juhval, 1 neocolonus és a tanító. A tanítónak tanítványa azonban nem volt, egyéb szolgáltatásaiért minden házaspártól ¼ mérő gabonát, 10 den készpénzt, minden hold őszi vetés után 1 kéve gabonát, minden hold szőlő után 1-1 icce bort kapott. (1777-ben már volt tanítványa, összes jövedelme 54 Ft-ot tett ki.)

A falu lakói a török hódoltság végén főleg lutheránus vallásúak voltak, később a katolikus vallás került túlsúlyba. 1741-ben épült a szerény kivitelű, Szent Istvánnak szentelt plébániatemplom. 1775-ben belekezdtek egy nagyobb barokk templom építésébe, melyet 7 év után 1782-ben szenteltek fel.

A XVIII. században szerepel egy „Döngölszeg” vagy „Döngölszege” településnév is. Dr.Szentmihályi Imre megyei levéltáros szerint ez a település a mai „Szurdék” vagy „Kispatak”-i dűlők helyén lehetett, mert ezek kapcsolódnak a „Barácza” dűlőhöz, ahol pálos kolostor volt. Ebben a században Bakónak két falurészre, Alsószerre és Felsőszerre tagozódott. Alsószer keleti házsora az „amerikás” keresztnél (ma Fő út 62. szám alatt) végződött, ott tölgyes, bükkös erdő kezdődött. Felsőszer a mai Fő út 123. szám alatti ingatlannál ért véget, s egy kelet-nyugat irányú, patakig tartó utcával zárult. Ez az utca az 1848-as szabadságharc után teljesen leégett. Utána építették tovább északi irányba Felsőszert, majd „Sziva”-, azaz a mai Arany János utcát.

A XIX. században Száka egyik utcasora a „Dobos” rapátnál végződött (Petőfi utca 14. szám alatti ingatlan). Fönt, az egyenes utcasor (Kisfaludy utca) később épült. Száka és Alsószer között olyan mocsaras volt a terület, hogy a szákai lakosok csónakkal jártak át a bakónaki templomba. Az 1800-as évek második felének komoly vívmánya volt ennek a vizenyős, járhatatlan területnek lecsapolása, a forrásvizek egységes mederbe terelése. Ez a levezető árok Bakónaki patak néven szerepel az óta a térképeken. Ekkor vette fel az összekapcsolt két településrész (Bakónak, Száka) a Nagybakónak (1892) nevet. A patak két oldalán ma is nedvesek a rétek, sok természetes forrás van a szákai oldalon, ezért ezt a területet „Kútvölgy”-nek nevezik.

Az 1848-49-es szabadságharc megtizedelte a falu népét. Két ízben járvány is pusztított a felnőttek és a gyerekek között. Az utolsó olyan nagyméretű volt, hogy temetőt kellett nyitni Szákán, mert nem győzték a halottakat csónakon átszállítani az alsószeri temetőbe.

Az 1850-es évektől újabb nagy erdőirtás folyt: kivágták a falu melletti hatalmas szálaserdőt és vasúti talpfának, épületfának adták el. Az irtásföldeket mezőgazdasági művelés alá fogták, ám a század végi filokszéra vész teljesen tönkretette a virágzó szőlőskerteket.

A XIX. században a nemesi nevekkel már csak a század elején találkozunk. Nagy részük teljesen elszegényedett, csekély földjükből megélni nem tudtak, ezért iparűzésre kényszerültek. 1876-ban 6 takács, 4 fazekas, 2 csizmadia, valamint 1 asztalos, 1 bognár, 1 kádár és 1 kovács dolgozott a faluban. Volt egy hentes-mészáros, a patakon vízimalom őrölte a gabonát.

A régi társadalmi viszonyokra emlékeztetnek az idősebbek által még ma is használatos helynevek: „Nemes utca, Jobbágyi erdő, Jagadics kert, Kanta, Úrkuta, Kúria”. Jelentős, a település további életét meghatározó tényező volt még a tagosítás. A nemesi birtokok eltűntek. Az osztrák mérnök által levezényelt határfelosztás mikéntjét homály fedi. Következménye: a település társadalmi viszonyai megváltoztak – nagygazdák, közép-és kisgazdák, 1-2 holdasok és nincstelenek.

Az századforduló után a falu nagy lépésekkel fejlődött. Szorgalmas nép lakta, a tagosítás után kapott földeken gabona,- zöldség,- gyümölcstermesztés folyt. A lehetetlen útviszonyok mellett a felesleg értékesítése meglehetősen nehéz volt, mégis szépen megéltek munkájuk eredményeképp. A nincstelenek egy része kivándorolt Amerikába, hogy néhány évnyi ottani munkával összegyűjtött pénzen itthon földet, házat vásároljon. Ugyancsak sokan dolgoztak Fiuméban, a kikötő építésénél. Mások az uradalmakban aratóként keresték meg kenyerüket.

Az I. világháború kitörése a fiatal férfiakat, néhány hónap múlva a középkorúakat is az olasz és az orosz fontra szólította. Itthon az asszonyok dolgoztak a földeken, gyakran a gyerekeikkel együtt szántottak, vetettek, arattak. Hamarosan a tábori lapok mellet megérkeztek a hivatalos jelentések is a hősi halottakról. S nem volt elég a háború nyomorúsága, újabb járvány, a „spanyol” is felütötte a fejét. Az iskolában volt olyan osztály, amelynek létszáma a felére csökkent.

1919. eseményei a település mellőzöttségét Zala megye viszonylatában nagymértékben meghatározták. A vezéralak Zoltán János volt. Gyűlést hívott össze, ahol a téma az élelmiszer,- ruha-, petróleum-, cukorjegyek igazságtalan elosztása és a rekvirálás (mezőgazdasági termények erőszakos elsajátítása) volt. A nép elégedetlenségét kihasználva bujtogatás indult a Zoltán János által behívott vöröskatonaság ellen. Nemcsak a falu népét, hanem Csapi, Galambok férfiait is felheccelve kapával, kaszával, néhányan kézifegyverrel mentek a fegyveres katonaság ellen. Az összetűzés mindjárt a legelején egy fiatal halálát eredményezte. Agyonlőtték Lukácsi Pál fiát Jánost, aki faragószekercével ment neki a katonáknak. A nép ezután szétszéledt. A továbbiakban Horváth Józsefet, Horváth Jánost és a négy gyermekes Kollarics Józsefet halálra ítélték. Az ítélet végrehajtására Nagykanizsán, a városi fogház udvarán került sor. A vád: egyikük állítólag lelőtt egy vöröskatonát, s mert „ellenforradalmi lázba hozták alsó Zala megye lakosságát”. A három bakónaki mártírnak 1937-ben síremléket állítottak a kanizsai köztemetőben, ám 15 évvel később, 1952-ben lerombolták a mártírok emlékművét.

Az 1920-25-ös években sokan a fiatalok közül Amerikában kerestek boldogulást. Ők már nem jöttek haza, végleg ott telepedtek le.

Ugyancsak a 20-as évek közepén sorsfordító esemény történt Nagybakónakon: az útépítés. A megye anyagi segítségével, a falu népének társadalmi munkájával megszűnt az a helyzet, hogy kora ősztől késő tavaszig alig lehetett kimozdulni innen, a dombok közül. Szerencséjére a községnek a vármegyei főmérnök falunk szülötte volt. Szabó Jenő készítette el az építési tervet és vezette az egész útépítést.

1930-as években volt legnagyobb létszámú a községünk: 1360 fő. Két tantermes, kéttanítós községi elemi iskolában oktatták a gyerekeket. A közellátást ekkor 3 szatócsüzlet szolgáltatta. Kizárólag mezőgazdaságból élt a falu népe. Az állatállomány jobbára szarvasmarhából és sertésből állt. Lovat csak a módosabb parasztok tartottak. A falu legnagyobb birtokosa 184 holdon gazdálkodott. 1935-ben mintegy 70 tíz holdnál nagyobb birtokost írtak össze, de a nagy többség ekkor is nincstelen volt. Akik nem tudtak a maguk 1-2 holdjából megélni, azok napszámosként nagygazdáknál vagy kiskanizsai gazdáknál Bagó-, Förhénc-, és Cserfő-hegyeken dolgoztak. Akiknek a házukon kívül más ingatlanuk nem volt, summásnak szegődtek a közeli uradalmakba, sőt Fejér, Somogy és Bihar megyékbe is leszerződtek.

A viszonylagosan nyugodt 20 év fejlődésének a II. világháború vetett véget. A katonai behívások rettegéssel teli napjai következtek. Nem egyszer a vasárnapi szentmiséről hívott ki a kisbíró 4-5 fiatalt, akiknek azonnal indulniuk kellett oda, ahova behívójuk szólította őket. 1941. márciusától – német megszállás idején – állandó légiriadók; aggódás a fronton lévő apákért, fiakért; a leventék búcsúztatása; helykészítés a menekültek számára; a súlyos beszolgáltatások minden család életét megkeserítették. A középkorú férfiakat és nőket kirendelték tankcsapda ásására. Volt lövészárok a falu elején lévő zsidó temetőben, Száka-hegyen, a Kúriai-dűlőnél, sőt Balatonmagyaródra is kiküldték ásni a lakosságot. Kijelölték azt a helyet, ahova a település népének menekülnie kellett volna, ha Nagykanizsa környékén front alakulna ki. Sokan a saját telkükön építettek búvóhelyet. Elviselhetetlen megterhelés volt a lakosság számára az 1944. karácsonyától 1945. nagypéntekiéig itt szállásoló német csapathadtest ellátása. Az orosz katonák 1945. április 1.-én (húsvét napján) vonultak be a faluba. Kerék József – aki még az I. világháborúból és az orosz fogságból jól beszélt oroszul – fogadta őket a falu végén fehér zászlóval. A katonák elöl el kellett rejteni a nagyobb lányokat, fiatalasszonyokat, a megmaradt értékeket, élelmiszert. Az orosz csapat néhány nap múlva elvonult.